Négy éve költöztünk össze a férjem 37 m2-es legénylakásába, amit bár sikerült praktikusan átrendezni, mégis kicsi volt kettőnknek, illetve inkább a kacatjainknak, mindketten felhalmoztunk “pár” olyan holmit megismerkedésünk előtt, ami nélkül elképzelhetetlen volt az élet. 😀 Természetesen sok fotó készült ott is, de költözés előtt Pécsi Balázs barátunk mutatta meg/be a legjobban a Polgári Otthon magazinban, az egymásra találásunk sztorijával együtt. 🙂

Egy évig sokkoltuk magunkat a meghirdetett ingatlanok csodás fotóival, majd megunva a sikertelen keresést, úgy döntöttünk eladjuk a lakást a fejünk fölül, hogy kénytelenek legyünk valamiféle kompromisszumot kötni, a hihetetlen szarul tálalt ingatlanhirdetések mögé látva. Gyorsan vevőre találtunk, a bútorainkat elhelyeztük egy raktárban és nagy szerencsénkre, külföldre költözött barátunk belvárosi, gyönyörű lakását vehettük bérbe, onnan folytathattuk a keresést.

Kisebb vita volt köztünk, milyen lakást is szeretnénk, Robi megszokta a korszerű, rendezett új építésűt, nekem nehéz volt elengednem a vidéken hátrahagyott kicsi, a 3,7 m belmagasság miatt mégis tágas, itt-ott hepehupás falú, nyikorgó padlójú, 100 valahány éve épült otthonomat. Fontos volt, hogy 5-10 percre legyen belvárosi munkahelyeinktől, 3. emelet már nem jöhetett szóba, pláne lift nélkül (így 40 után), folyosóra néző ablakokból sem kértünk. Aztán a „csak egy festés és beköltözhetsz” 5-10 éve új építésű lakások is lemorzsolódtak, mert arra jutottunk, hogy tulajdonképpen betonig le kéne „pucolnunk”, aztán újraépíteni, hogy megfeleljen az igényeinknek, még inkább a fura ízlésünknek, így ésszerűbbnek tűnt felújításra szorulót keresni, hogy ne kelljen kifizetni azokat a burkolat csodákat, amiket aztán szívfájdalom nélkül leverünk.

Tavalyelőtt májusban akadtunk rá a felújítottként hirdetett, ígéretes beosztású és hitelkeretünknek megfelelő, nyüzsgő belvárosi, de csendes udvarra néző, 71 m2-es, 3,8 m belmagasságú, első emeleti lakásra. Az előtérbe belépve a hatalmas kétszárnyú ajtókat kitárva majdnem egybefüggő, átlátható teret kapunk, a konyhát az előző tulaj már egybenyitotta a nappalival, örültünk, hogy legalább falakat nem kell bontani. Biztatóak voltak a fotók, de amikor beléptem, nem lett a szívem csücske. A borostyánnal benőtt, omladozó falú, inkább sírkertre emlékeztető udvarra néző ablakokon akkor épp hangyányi fény se jött be, nem javított a hangulaton a konyha ronda tűzfalra néző roggyant ablaka, a 80-as években felújított, mára lelakott fürdő, a sötétbarnára pácolt fából épített galéria sem, talán mert az összes eddigi lakásunk fényárban úszott, a szerelem első látásra elmaradt. Viszont sok érv szólt mellette, leginkább az, hogy az összes addig megnézett ingatlan közül ez volt az egyetlen, amiben láttunk (egymást és magunkat hosszasan győzködve) fantáziát, plusz arra jutottunk, ha mégsem válik be, nyomasztó lesz benne élni, továbbállunk. Ezzel a vigasztaló gondolattal indultunk el az adásvétel nem kicsit rögös útján.

Az eladók sajnos nem voltak túl készségesek, a teljes vételár kifizetéséig, ami a szokásos banki procedúra miatt több hónapig tartott, egyszer engedtek be nagy nehezen az üres lakásba, hogy felmérhessük, mit is kell felújítani, így amikor szeptember végén megkaptuk a kulcsokat, szinte vakon ugrasztottuk neki azt a kivitelezőt, akit nagy nehezen tudtunk csak rávenni a munka elvállalására, mivel belefutottunk a karácsony előtti hajrába. Semmit nem tudunk megtervezni, átgondolni, körüljárni, gyors döntéseket kellett hozni, ami így utólag nézve nem volt mindig a legjobb. November elején indult a nagy „házalakítás”, a mesterek elkezdték sorolni, a rejtett hibákat, indult ez a 20 méternyi kémény bélelésével, a kazáncsere miatt, amit természetesen nem kalkuláltunk bele a költségvetésbe, így egy csomó betervezett munkát, mint pl. villanyvezetékek, nyílászárók cseréje, parkettacsiszolás, -festés, és még egy csomó „apróság” törlődött a listáról, de a gépezet beindult.

Gyorsan, jól összeszervezetten haladt a munka, naponta 4-5 ember szorgoskodott, öröm volt nézni, a törmelékhalmot már nem annyira. A fürdőt, konyhát tégláig bontottuk, a korszerű gépekhez új víz- és villanyvezetékekre volt szükség, az apró fürdőbe a kád helyett zuhanykabint építtettünk és mivel mindketten utáljuk a csempét, járólapot, a kabin falát, fürdő, előszoba, konyha padlóját műgyantával vonattuk be. A nappaliban „csak” a falakat kellett kipofozni, a hálóban pedig a fa galéria gipszkartonnal burkolása volt a nagy feladat.

Ránk maradt a nyílászárók, parketta, galéria alatt kialakított gardrob festése. Vettünk egy csiszológépet, glettet, rengeteg fehér festéket, több nagy levegőt és indult a csináld magad gányolás, mindez a fűtetlen kéróban. De minden rosszban van valami jó: ma már a legreménytelenebb ajtót, ablakot is rendbe tudnám hozni pillanatok alatt, ha akarnám, de soha többet az életben nem akarok ilyet tenni. 😀

Szépen alakult a helyzet, kezdett minden a helyére kerülni, közben Merci barátnőmnek folyamatosan közvetítettem a folyamatokat, Ő meg már épp karácsonyi lázban égett, küldte a szebbnél szebb fotókat az egyre hangulatosabb, gyönyörű lakásáról, amivel persze szokás szerint, azonnal megfertőzött, jobb híján a koszos létra és a spakli is beágyazódott a dekorációba, a melósok elfojtott röhögése kíséretében próbáltam ráhangolódni az ünnepekre, meg arra, hogy hamarosan hófehér, tisztaság fogad, ha belépünk.

A felújítás viszontagságaiba nem megyek bele, annak ellenére, hogy már több renováláson is túlestünk, nem lettünk okosabbak, volt/van baki rendesen. Csak pár gyöngyszem a sok közül: az ikea konyha három mestert „evett” meg, úgy, hogy az egyes elemeket mi már készre szereltük, csak össze kellett volna „hangolni” a 4 méteres egyenes falon, még most sem tökéletes, de nem is lehet, mert a villanyszerelés annyira jól sikerült, hogy két konnektorban nincs áram háromban meg hol van, hol nincs, egyértelmű, hogy újra neki kell futni a kábelezésnek, tehát konyhaszekrény mögötti fal újra ki lesz vésve…de nem most. A hófehérre festett falak meg plafon alatt vastag csíkban besárgultak, de ez a legeslegkisebb gond, a legszomorúbb, hogy a szupermodern kazán beszerelése botrányosan ocsmányra sikeredett, így egy pengefallal kell majd eltakarnunk a látványt, ami elkerülhető lett volna, ha valóban ért a beszereléshez a beszerelő ember. 

December közepén kezdtünk lemondani az új lakásban karácsonyozásról, a gázművek bürokrata rendszere ült az engedélyeztetésen, így se fűtés, se meleg víz, de végül az utolsó előtti pillanatban megkönyörültek rajtunk, kivonult a „stáb”, 5 perc múlva hihetetlen, csodálatos dolog történt, emelkedni kezdett a hőmérséklet. Kivitelező működőképessé tette a tákom-bákom konyhában a gépeket, eltakarították a sok szemetet, betonkeverőt és társait, gyorsan lefestettük a nappaliban a parkettát, ami szinte még meg sem száradt, mikor becuccoltunk, így az ünnepek alatt az új, saját lakásban, süteményillat és festékszag keverékében émelyeghettünk nagy boldogan. 😀

December huszonvalahányadikán ettől a törmelékmentes, alig bútor, de szikrázó fehérség látványtól teljesen el voltam ájulva, a nem tudom milyen adó téli gagyi hangulata az átfagyoskodott hónapok utánf, könnyeket csalt a szemembe. Az érzést, amit nem tudok szavakba önteni csak az ismerheti, aki végigtrappolt, idegeskedett egy  problémákban gazdag, víz-, villany- fűtésmentes felújítást télen… 🙂

Aztán elmúlt a valóban boldog Karácsony és folytatódtak a munkálatok, elsősorban a konyha összeszereléssel…és festés, festés, festés…

 

 

 

 

Az utómunkálatokon kívül rengeteg a befejezetlen terv. A galérián lévő háló igényel még némi bútort, dekorációt, az alatta lévő gardróbban – bár a ruhaállványokat is szeretjük – ki kell alakítanunk a megálmodott, jól átlátható, praktikus rendszert. Ajtaja is lesz, amint megtaláljuk a megfelelőt, és valakit, aki legyártja az elképzelt sínt, amin majd fut.  A maradék, most épp kacattároló térben dolgozót szeretnénk kialakítani, és persze a nappaliban a parkettát újra kell festeni, nem viselte jól a frissen ráköltözést. A fürdődizájn férj feladata volt, túlságosan is letisztult lett a végeredmény, érdekes kiegészítőkkel szeretnénk feldobni. A konyhába keressük a 2 méter hosszú étkezőasztalt, az mutatna jól, illetve benyelné a székgyűjteményt, a kanapé cseréje is megérett már, plusz az előszoba teljesen berendezetlen, egy kiszuperált létra árválkodik ott szarvas aganccsal felnyársalva, fogasként.

Egyelőre az előző lakásból áthozott bútorokkal operálunk, amik külön-külön jól mutatnak, szeretjük a kavalkádot, a régi, szakadt, különleges darabokat a hófehér térben, csak az összképpel nem vagyok elégedett. Annak, aminek nem találom a helyét, mennie kell, de ez már csak részletkérdés, szuper érzés, hogy megvan a letisztult alap, hogy most már a kanapén kényelmesen hátradőlve mehet az ötletelés, át tudjuk gondolni végre, mi, hogy legyen, nincs kapkodás, szoros határidő.

Nem tudjuk egy posztba sűríteni a rengeteg variációt, ami a beköltözés óta kipróbálódott, két napig kéne lapozni, hogy a végére érjünk, így mutatjuk a jelenlegi állapotot:

 

 

 

 

A nyílászárókat is tessék figyelni, azokra vagyok a legbüszkébb, mert borzasztó állapotban voltak, iszonyatos meló volt helyrehozni szakember nélkül, de elfogultságom teljes tudatában jelenthetem ki, fantasztikusan gyönyörűségesen szépek lettek! Nem? DE! 😀

 

 

 

 

 

 

 

Mercivel folyamatosan vadásszuk az új, vagy viseltes darabokat, a köztünk lévő, több, mint  200 km távolság ellenére, pont úgy, mint amikor szomszédok voltunk, ide-oda hurcoljuk a bútorokat, kiegészítőket „nálad ez nagyon tuti lesz” megfontolásból, egymást inspirálva az új, merész, sok macerával járó dolgok bevállalására, külön öröm, hogy ebben a férjeink is partnerek. Imádjuk a dekorációt, a kiegészítőket, előfordult már párszor, hogy egy apróság megváltoztatta az egész berendezést…és meló is akad még bőven, a lépcső sötétbarna páca, nem könnyen adja meg magát. 😀

Természetesen nincs megállás, sőt, most pontosan az történik – és remélem még nagyon sokáig fog is -, amit nagyon szeretünk, folyamatos a változás…lesz még miről beszámolni. 🙂

• átalakítás
• design
• felújítás